Ica felelősségteljes, stresszes hivatali munkát végzett. 68 éves korában, 4 hónappal ezelőtt stroke-t kapott bal oldali érintettséggel. Nem kapott ingyenes rehabilitációt, a család kórházi ágyat bérelt, magán gyógytornász járt ki hozzá naponta, aki egy idő után azt mondta, hogy nem tud többet kihozni belőle (leginkább átmozgatás történt).
Ica egy filigrán alkatú, impulzív személyiség, és ezt a tulajdonságát a stroke felerősítette, sőt ADHD-s tüneteket is mutat, ami tevékenységben jelentkezik. Valószínűsíthető, hogy a mozgató idegpálya, az önszabályozási rendszer, és annak a gátlása sérült, mert fekvő helyzetben is megállás nélkül mozgásban van, szinte 5 másodpercenként felül az ágyba, majd rögtön vissza is fekszik. E mellet az alváshoz és a meditációhoz szükséges alfa-hulláma sincs a helyén: nagyon éberen, keveset alszik. Mindemellett pelenkás – nincs inkontinenciája, csak nem tud kimenni a WC-re.
Keresve a fejlődéshez vezető utat, a család rátalált az ARNI módszerre. Már az első tréning után látták, érezték, hogy ez más, mint a hagyományos gyógytorna. Két-három ARNI technikás alkalom után (fekve torna az ágyba), először segítséggel, utána egyedül kiült az ágy szélére. Ez óriási sikerélmény volt számára (mert akaratereje határtalan). Már nem kell várni a segítségre. Innentől kezdve ülve tornáztunk. A tempóját folyamatosan lassítani kellett pontosan kivitelezett, kontrolált, feladatorientált gyakorlatokkal (mert az agy nem szereti a gyorsat, újra kell tanítani az idegsejteket, azok kapcsolódását), hogy helyesen rögzüljenek a tanultak.
A gyakorlatok végzésénél számoltattam: 1, 2, 3; de nagyon gyorsan csinált mindent – a fent említett ok miatt –, ezért úgy lassítottuk, hogy a számok mellé szöveget is mondott például: egy fehér kismacska, kettő fehér kismacska, 3 fehér kismacska… – és működött! Lassult a mozgás, így pontosabb lett a gyakorlatok kivitelezése. A nyugodtabb alváshoz javasoltam relaxációs zenét, amit együtt választottunk ki.
A hibajavítás, bemutatás mellet elengedhetetlen a buzdítás, dicséret, a motiváció fenntartása! A következő alkalommal kértem, legyen edzőcipő; szerettem volna egy katartikus élménybe részesíteni őt! Ezt a boldogságot! Hónapok óta nem volt cipő a lábán, mint egy kisgyerek, olyan boldog volt! Megtanultuk hogyan állunk fel ARNI technikával és ülünk le, majd átült egy székre. Azt az örömöt látni kellet volna az arcán!
„Végre széken ülök ennyi idő után és cipő van a lábamon!”
Sok-sok gyakorlás után pedig sikerült felállni, és rövid ideig a szék támlájában kapaszkodva, majd egy pillanatra anélkül is állva maradni. Ez nagy lelkesítette, és buzdította a további küzdelmekre.
Megmondom őszintén, a trénernek ezek a sikerek ugyanolyan boldogságot jelentenek, mint a túlélőknek!
Györgyi Winkler
