Kedves Gabi! Először is ismét szeretném Neked megköszönni a szombati, „Van élet a Stroke után is!” programot, még ha szavakban közel lehetetlenre vállalkozom is! Nem, nem vagy Istennő, talán csak egy angyal, vagy pusztán egy ember, aki azt teszi, amiért ide érkezett – szívvel, lélekkel, tiszta szeretettel, és jól, nagyon jól! Az alábbiakban néhány tapasztalatot, eredményt és ezekből táplálkozó gondolatot szeretnék megosztani Veled (próbálom pontokba szedve):  Nem voltak elvárásaim a nap kezdetén, pusztán egy: ott lenni, részt venni, megélni – hogy egy csodát, azt később tapasztaltam meg. Hogy mit adott a nap? Módszereket, eszközöket, de ami engem a leginkább megérintett: egy csodálatos hozzáállást!  Semmihez sem hasonlítható élmény volt megélni azt az „energia bombát”, amit jelentettél nekünk, ám ez még csak nem is hasonlítható a szemléletmódhoz, amit mondtál, mutattál, sugalltál! Aki egy picit is figyel magára, megtapasztalhatja, hogy állapottól és az idő múlásától nem csitulva a szervezet mindig javítja önmagát! A Te csodálatos törekvésed Nekem, összefoglalva ennyi: Segíts! Segíts a szervezetednek, bárhol, bármikor, minden lehető módon. Igen, mindig lehet, mindig kell! Azt gondolom, hogy a legnagyobb gát bennünk, saját magunkban – a két fülünk között van! Induljunk ki abból, ami az emberek „természetes” viselkedése, ami a legtöbb bajt okozza: 1) Csak a teljes, az ép a való, a helyes. Tapasztaltad már, (hát hogyne, szinte mindig!), hogy a betegséged tapasztalható következményei okán alábecsülnek? Ha ezt érzékeled és negatívan hat Rád, akkor értsd jól, hogy ez az ő problémája, ne hagyd, hogy a Tiéd legyen! Te tudod, hogy ki vagy és mit érsz, pontosan tudod, hogy egyedi vagy, megismételhetetlen és mi minden érték van Benned! Ő, a külső szemlélő, csak egy képet lát, amivel nincs kibékülve, mert fél, hogy mit tenne, hogyan érezne, ha ilyen helyzetbe kerülne? Hogyan tudná ő elfogadni úgy saját magát, mint ahogyan Te teszed. 2) Bezzeg mások … Ők nem tudják, hogy nem másokhoz kellene mérniük Téged (persze magukat sem!) és nem jó az élet az értelmetlen „bárcsak” talaján. Nem, ők mindig is „bárcsak”és „bezzeg” emberek maradnak! Ám ne ítéljünk el senkit, amíg „fel nem vettük a mokasszinját és …” 3) Figyeld csak: Én „csak” az egyensúly érzékem egy részét „veszítettem” el hat éve, persze nem mondom, hogy jó lenne olyannak lenni, mint amilyen Te vagy! Lehet, hogy Nekem kisebb a testi bajom, nem áll már mögöttem a volt párom – istenem, a valódi hősök! -, de miért is hasonlítgatnánk máshoz magunkat? Légy a mérce Te, saját magad! Csak az számítson, hogy saját magadhoz képest miben, mennyit fejlődtél! Előre léptél tegnap óta? Tettekben, hozzáállásban, gondolatokban? Biztos, hogy amit kaptál, ami most kínkeserv, az rossz? Ami ma annak tűnik, holnap mi lesz? Bizonyítsam – oké, nézzük az ellenkezőjét: Voltál már kiugróan jó helyzetben (az egyszerűség kedvéért: nagy ház, jó nő/pasi, „csilivili” autó, bámulók hada)? Jó volt? És mit adott – fejlődtél, több lettél – vagy csak nagyobbat estél utána? Nem lehet, hogy most sokkal többé válhatsz és a környezetednek sokkal többet adhatsz – emberségből -, mint valaha? 4) Persze lehet most nehéz, nagyon nehéz! Mégsem sajnállak, mert akkor táplálnám benned az önsajnálatot és most erre semmi szükséged - ennél sokkal erősebb vagy! Becsüllek, mert ott voltál szombaton, mert akarsz, mert teszel -. magadért, a kísérőd és a Gabiék elhivatottságához, kitartásához méltóan. Nem tisztem a hegyi beszéd, ezért pusztán még két gondolat:  Ne mérd magad máshoz!  Minden, amit meg tudsz tenni, az a fejlődésed kulcsa - terápia! Lehet, hogy nehézkesebben, kevésbé megy,mint ami már ösztön volt (korábbi tapasztalataid alapján!), és most át kell gondolnod, másként kell végrehajtanod, de meg tudod csinálni! Tudtál futni és most felállni is nehéz? Tedd, amit már tudsz, hidd el minden, amit teszel épülésedre válik! Ha elbizonytalanodsz, tekints pici unokádra, vagy az utcán szembe totyogó „kisgatyásra” – és meríts belőle erőt! Neki mennyit kell még gyakorolnia? Tekints rá, vagy gondolj a Gabi kifogyhatatlan energiáira, a csapata sziklaszilárd támogatására; mindaz, amit teszel, legyen nekik köszönet - értük! Nem szentek ők, csak emberek, ám talpig, utolsó porcikájukig – leheletükig – hála nekik érte! Bármit teszel, tedd úgy, ahogy képes vagy rá, tedd újra és újra, légy egyre biztosabb, egyre több, egyre jobb! Kedves Gabi! Hálásan köszönöm, ismét! Subicz István