„A remény hal meg utoljára” – ezt mondogattuk az egyetemen. De talán nem így van. Mióta találkoztunk a stroke-kal, azóta más viszonyban vagyok ezzel.
Úgy gondolom, a remény sokszor meghal, de képes feltámadni. Az ember mindig képes új erőt meríteni, és menni tovább, még a leglehetetlenebb helyzetekben is. Van azonban, hogy megfeneklik. Amikor úgy látja, hogy mindent megpróbált, és nem tudott segíteni.
Így voltam ezzel. Próbálkoztam mindennel, táplálékkiegészítők, csodaszerek, kütyük, kezelések, miegymás. Nagyon sokat nézelődtem és olvastam. De nem volt semmi áttörő eredmény.
Eddig.
A hagyományos orvostudomány gyakorlatilag már akkor lemondott édesapámról, amikor megtörtént a stroke.
Először tüdőgyulladást kapott a fekvéstől, aztán túlélte. Megműtötték, majd közölték, hogy nem rehabilitálható. Aztán egy főorvos, akinek azóta sem tudom a nevét, ismeretlenül mégis úgy döntött, hogy rehabilitálható. Ez volt az első három hónap az eseményt követően.
A kórházból aztán úgy jött haza, hogy járókerettel próbálkozott a járással. Hazaköltöztem. Délben külön hazajártam, hogy sétáljak vele, mert csak én bírtam el a súlyát. Szerintem azt is ismeri mindenki, milyen az, amikor a bizonytalan egyensúly miatt egy nap többször is elesik a stroke-on átesett. És persze a lehetetlent környékezi az, hogy felállítsuk őt egyedül.
Nem részletezném.
Eljutottunk a három lábú botig. És ennyi. Próbálkoztunk még egy kör rehabilitációval messzebb, mivel a fekvésből felülés sem ment. Ebben a körben megállapították, hogy rosszul tanult meg járni, porckopása lesz és ezért visszaültették a tolószékbe.
9 éve kezdődött.
Az sem volt kevés, amit elértünk, mégis megrekedtünk. Belefásultunk. Meghalt a remény.
Aztán jött az ARNI.
Már az első alkalommal szimpatikus volt. Az egész tréning energiától sugárzott, ami hatott a résztvevőkre. Kapott mindenki egy löketet. Később jöttem rá, hogy ez nem elég. Nem elég, mert keményen dolgozni is kell mellette.
Idén tavasszal kezdtük. Videotréning. Így tudtam ott lenni.
És elkezdődtek a pozitív dolgok. Először a felállás. Segítség nélkül, kéz nélkül, csak a lábbal.
Aztán elmentem a képzésre.
Ott kipróbáltam a két kézzel sétálást. Nekem sosem jutott volna eszembe, hogy biztonsággal el lehet indulni a bot nélkül. De lehetett. Visszatértek a jobb lábra az izmok. Sokkal stabilabb lett a mozgás. Míg egyszercsak elengedtem. És egyedül járt. Kisétált a szobából a konyhába.
Még csak felügyelet mellett, természetesen, de ez akkor is maga a csoda. És a remény. A remény arra, hogy tudunk fejlődni, hogy elérhetjük azt, amiről korábban azt hittük, hogy lehetetlen.
Ezt szeretném neked megköszönni Gabi, hogy visszaadtad a reményt. Azt, hogy nem csak nálunk, hanem a tréningeken olyan embereken is megpróbálsz segíteni, akiknél már rég feladták a reményt.
Mert te nem adod fel.
Köszönöm.
Izsó Gabriella
