Bármire képesek vagyunk!
Olyan örömmel és energiával mentem tegnap haza, hogy el is felejtettem, mennyire elfáradtam. Kemény nap volt. Pedig nem én tornáztam, én csak veletek voltam. És figyeltem.
Néztem, ahogy édesapám fogja magát és fél lábon áll. Mindkét lábán. Nem korlátnál, hanem az én kezemet fogva. Majd jobbra és balra, fel és oldalra emeli a lábát. Aztán fekvőtámaszozott (kis hajlásszöggel) a volt kollegájával a rúdnál. Végül háttal fordult a rúdnak, úgy végezte a gyakorlatokat.
Erre csak egy szót tudok mondani: elképesztő.
Pedig minden nap gyakorlok vele, és látom, hogy fejlődik, de olyankor mindig van egy cél, amire koncentrálunk, és abba az irányba haladunk. Itt meg új gyakorlatokat kapott, azokat kezdte végrehajtani, és látta, hogy rajta kívül mindenki, a saját ügyességéhez mérten, ugyanúgy megpróbálja végrehajtani a gyakorlatokat. Látta azt, hogy hányan megcsinálták, és elhitte, hogy neki is menni fog, és meg is csinálja.
Bevallom, néha én is csak figyelek, hogy egy-egy gyakorlatot vajon hogyan fog valaki végrehajtani. De Gabinak van egy különleges képessége: érzi és látja, hogy ki mire képes. Meri kiadni a feladatot, és az érintett végrehajtja.
Kitárulnak a lehetőségek. Azok a lehetőségek, amelyeket a környezet olyan sok alkalommal próbál beszűkíteni.
Merthogy mivel is találkozik egy stroke túlélő általánosságban: “Mondj le róla!”, “Úgysem fog sikerülni!”, “Inkább megcsinálom én! “, “Várj, segítek!”, “Nem fog felkelni.”, “Ugyan hová akarsz menni?”, “Milyen rosszul nézel ki.” és így tovább. És ezeknél talán még rosszabb, az a tekintet, amiből kimondatlanul látszik a szánalom.
(Hozzáteszem, hogy ezzel nem akarok bántani senkit, hiszen nehéz az olyan látható problémát kezelni, amivel nem találkozunk nap mint nap.)
Az érintett tehát sokszor csak negatívummal találkozik, vagy olyan túlzott gondoskodással, ami nem segíti abban, hogy megküzdjön a problémáival.
És ekkor jön egy módszer, olyan trénerekkel, akik azt mondják, hogy igenis meg tudod csinálni, és be is bizonyítják. Ehhez pedig hozzáadódik az, hogy mindezt közösségben teszik. Így mindenki látja, hogy más hogyan tud küzdeni, milyen akadályokat sikerül átlépnie.
Így történik a csoda, hogy aki azt hitte otthon, hogy erre nem képes, az olyan mozdulatokat tesz a közösségben, ami elképesztőnek számít az ő állapotában.
Na ilyenkor jönnek a szkeptikusok: túl szép, hogy igaz legyen.
Igen, túl szép. De nem véletlen.
Egyrészt a technika kutatásokon és jelentős tapasztalati adatokon alapul. Másrészt azt se felejtsük el, hogy emellett a fejlődéshez nagyon aktív gyakorlást rendel.
Apukám napi szinten 1,5 óra felett gyakorol. És ez még mindig a javasolt 2,5-3-4 órás gyakorlások alatti szint. Mintha minden nap az edzőteremben töltenétek ezt az időt keményebbnél keményebb gépeken.
És vegyétek hozzá azt, hogy nektek talán sokkal hamarabb látszik a hatás, ami motivál, míg a túlélőknél ez sokkal lassabb folyamat. Nekik úgy kell edzeniük nap mint nap, hogy közben körülbelül harmadannyi előrehaladást tapasztalhatnak, mint ti akár egy fogyókúrás, vagy egy izomnövelő edzés során.
És itt jön a motiváció, a közösség. Nem lehet eleget dicsérni.
Minden kedves mondat segíti abban őket, hogy még keményebben folytassák. És ehhez társul a közösség is. Ha magadban edzel otthon, hamarabb lelankadsz, ha versenyzel egy másik emberrel jó hangulatban, hegyeket is el tudsz vinni.
A szkeptikusoknak tehát két dolgot üzennék: az egyik, hogy próbálják ki, jöjjenek el, nem kerül semmibe, a másik pedig az, hogy próbáljanak pozitívabbak lenni, és azzal ösztönözni magukat, vagy a környezetükben levő túlélőket, mert ez sokkal fontosabb, mint gondolnák.
Én nem tudok eléggé hálás lenni, hogy létrejöhetett ez a klub, mert nekem rengeteg örömet, szeretetet és pozitív érzést ad azon felül, hogy látom édesapám fejlődése mellett a tieteket is.
Szeretném mindenkinek azt üzenni, hogy higgyetek!
Higgyetek abban, hogy fejlődtök, hogy sokkal erősebbek lesztek, hogy meg fogtok tudni oldani lehetetlen feladatokat is!
A környezetetekben élőknek pedig azt üzenem, hogy bátorítsák, dicsérjék, ösztönözzék az érintetteket, mert mindenkinek jól esik! Nem helyettük kell cselekedni, és nem az a segítség, ha megcsinálnak mindent helyettük.
Abban kell segíteni nekik, hogy ők tudják megcsinálni azt, amit szeretnének!
